Egy tájoló titka és a Fekete Gyöngy igazi átka

„Tisztelt Hale kisasszony!

Felfogadnánk Karib-kalóznak.

UI.:Díszparádéval fogadunk!”

Captain Jack Sparrow

-Tartotta kezében a levelet Marianne Hale, vállig érő szőke hajú, sötét szemű árvalány. A levélben rejtélyes módon egy kulcsot is talált. Egy egész apró, pici kis kulcsot, de nem sokat foglalkozott vele, csak a zsebébe tette. A lány letette a levelet és mélyen elgondolkozott. „menjek vagy ne menjek?”. Végül is rászánta magát. Már csak egy gondja volt. Hogyan jusson el a hajóhoz, gyakorlatilag a Karib-tenger közepére?! Vacsora közben támadt is egy jó ötlete. Ír egy levelet a hajónak mely közli, küldjenek ki érte valakit a kikötőbe. Gyorsan megírta, majd a délutáni sétán, mikor elhaladtak a posta mellett, gyorsan bedobta a ládába a levelet, amit-balszerencséjére- az egyik gondviselő észrevett, és büntetésbe adta Mary-t. Ugyanis nem volt szabad úgy levelet a postaládába dobni, hogy azt előtte el ne olvasták volna. A büntetése pedig egy hét eltiltás a sétától. Szegény kicsi lány most már teljesen összezuhant. A séta volt az egyetlen, amikor egy kicsit szabadon ereszthette a gondolatait, beszélhetett az emberekkel olyanokról, amikről egyébként nem volt szabad. Persze ezt csak akkor tehette meg, mikor engedélyt kért rá, hogy had elegyedjen szóba egy-két emberrel, akit ismert az árvaház. És most még ezt is elvették tőle. És a kard leckéinek is búcsút mondhatott. Ugyanis minden sétán, egy fél órára beülhetett egy kedves emberhez, aki tanítgatta. Marianne ismerte a kardnak minden csínyját-bínyját, olyannyira, hogy már nem is lett volna ezekre a leckékre szüksége. De szeretett az öregnél lenni, mert akkor a bácsi kalózokról mesélt neki, a katonaéletéről, és mindig volt véleménye mindenről. De sosem becsülte le a kislány álmait, amik nem szóltak másról, mint küzdő kalózokról. Tudta, hogy nem egy Robin Hood- ok és hogy valójában nagyon szörnyű, amit tesznek, de mégis tetszett neki a hajózás és a szabad élet a tengeren. De most ennek is vége. Egy hétig, mely egy örökké valóságnak tűnt. De végül eljött a vasárnap, a büntetés utolsó napja. Már nagyon boldog volt. Örült, hogy újra mehet kedves mesteréhez, aki biztosan elviszi a postára, ugyanis hétfő a postanap. Ilyenkorra érkezik meg minden levél és  ilyenkor van nyitva a főpostaláda, amiben benne van az összes érkezett levél. Persze előbb bekell menni az épületbe és papírokkal igazolni, hogy a levél az övé. A másodpercek csigalassúan teltek, legalábbis ő így érezte. De azért kapott sok dicséretet, mert szépen evett. Ma nagyon hamar lefeküdt és mikor még a többiek a hajukat bontogatták, ő már aludt. Végre elérkezett a várva-várt nap és mehetett újra sétálni és kard leckéket venni. A gondviselők is megfigyelték vidámságát és ők azzal magyarázták, hogy végre újra mehet sétálni. Ámbár cseppet sem gondolták, hogy ez valakinek ekkora örömet okoz. És mikor a sétán elérkeztek az öregúrhoz, Mary újra foghatta hőn szeretett kardját. Amikor egyszer csak meglepetéssel rukkolt elő régi tanítómestere.

- Mary. - kezdte.

- Igen?

- Maga oly ügyesen ezt a régi, katonai kardot, hogy úgy döntöttem, magának adom.

- Ezt most nem mondja komolyan. –tiltakozott..

- A legkomolyabban. Én már úgysem tudom használni, viszont azt látom, hogy maga a legnagyobb örömet találja benne. Vigye hát Isten hírével.

- Köszönöm.

- Nincs mit, de most igyekezzünk, mert bezár a posta. Megnézzük, milyen leveleket kaptunk.

És Marianne Hale arca egyszerűen repülni tudott volna a boldogságában. Nem csalódott az öregben, a postát illetően. És nagyon hálás volt a kard miatt és azt hitte, sajnálja egy kicsit, de semmi ilyet nem vett észre az öregen.

Együtt mentek szépen a portára és Mary nagyon izgatott volt. Remélte, hogy megkapta a levelet. Azt, amit már annyira várt. Amiért büntetést kapott! Nagyon boldog volt, amikor látta, neki is címeztek egy levelet, de az a cím nem volt rajta, ki küldte. Most már biztos volt. Ez a válasz, ami miatt egy hétig szenvedett.

-         No lám csak. Neked is jött egy levél. – mondta tetetett csodálkozással az öreg. Érezte azt az izgatottságot amit a lány mutatott, amikor elindultak a postára. „Ez csak is egy levél miatt lehet.” Gondolta. Mikor elköszöntek, Mary már nagyon várta, hogy mindenki elaludjon mélyen, kimehessen a fürdőszobába, és elolvassa az áhítatott levelet. Ez az idő is elérkezett. Halkan kiosont, felkapcsolta a villanyt, majd elkezdte olvasni:

„Tisztelt Hale kisasszony!

Várjuk önt kedden, pontban éjfélkor. El ne késsen!

William Turner”

-         Éjfél. – ismételte halkan. Aztán gyorsan elaludt és egész nap csak pihenni próbált. Tudta,  ha most éjjel nem megy, azzal bajba sodorja Jack Sparrow-t és barátait. A nap valahogy gyorsan eltelt. A délutáni pihenő után egy jót ásított és kint volt belőle minden álmosság. A vacsoránál vett magához négy kenyeret útravalónak. Majd gyorsan felrohant, hogy összetudjon pakolni ezt-azt, és beletette négy szelet kenyerét. Majd eltette a levelet, minden biztonság kedvéért. Elérkezett a várva várt pillanat. Az óra tizenegyet ütött. Indulnia kellett. Magára vett egy pulóvert, a vállára tette cuccait, kardját, majd halkan kinyitotta a folyosót. Kint egy lélek sem volt, már mindenki aludt. Mély lélegzetet vett, majd kilépett a folyosóra. Gyorsan és halkan, mint a szellő végigszaladt rajta, felmászott az párkányra, kinyitotta az ablakot és kimászott rajta. Még egyszer hátravetett egy haragos pillantást. Egyesen gyűlölte ezt a helyet. Mindig rabnak érezte magát. De mától ennek vége és kellemes bizsergés fogta el. Halkan lépkedett a kapun túlra. Még tett néhány óvatos lépést, majd futni kezdett. Futott fáradhatatlanul, míg egy elágazáshoz nem ért. Itt kétfelé vezetett az út. Az egyik rövidebb volt, de teljesen kivolt világítva. A másik egy erdőn át tartott. Úgy gondolta, nem kockáztat, így hát a fák sűrűjébe vetette magát. Mikor már jól látta majdnem a teljes kikötőt, elbújt egy fa mögé, és szétnézett, hogy biztosan nem verik-e át. Egy nagy hajót látott, előtte egy kalapos embert, aki láthatóan várt valamire. Aztán felnézett a toronyórára, és leolvasta, egy perc múlva éjfél. Bár nem volt biztos benne, sejtette, őt küldték érte. Odafutott, előszedte a levelet, felmutatta. A férfi biztatóan vezette fel a hajóra. A fedélzeten egy nő fogadta, aki betessékelte a kabinjába, elvette cuccait, egy helyre rakta őket, majd lefektette a lányt. A szél jól fújt, így nem telt bele egy óra és már távcsővel se láthatta Port Royal-t. Reggel mikor felébredt, a kabin tulajdonosa fogadta egy csésze teával.

-         Jó reggelt! – köszöntötte egy kedves nő.

-         Magának is!

-         Tegezz nyugodtan. Elizabeth Swann vagyok.

-         Marianne Hale.

-         Nagyon bátor vagy, hogy éjnek idején elmertél jönni. – Marianne kedvesen visszamosolygott. Majd megismerkedett éjjeli fogadójával és a legutóbbi levél küldőjével, William Turner-rel. Majd vidáman megkérdezte:

-         Hol a kapitány? – de rögtön elkomorodott, mikor látta, kérdésére mindnyájan belesápadtak.

-         Jack eltűnt. – válaszolta végül Will. Majd elmesélte, a Fekete Gyöngyöt  elsüllyesztette egy polip, azzal szállt szembe Sparrow. Azóta nem látták.

-         Tia Dalma tud róla?

-         Nem. De honnan ismered te Tia Dalmát?

-         Számít ez most? – Turner nem válaszolt. Kiadta a parancsot és Tia kunyhója felé vették az irányt.

-         Á, Marianne Hale! – köszöntötte őket a tenger boszorkánya.

-         Miben segíthetek?

-         Ne légy ennyire vidám. Nem fogsz örülni annak, amit most hallani fogsz.

-         Jack eltűnt. – kapcsolódott be Will.

-         Óh. – Tia lehajtotta a fejét. Marianne érezte, mindjárt kitör belőle a sírás, úgyhogy ezt mondta:

-         Mennünk kell. – majd megsimította Tia karját. Mikor visszatértek a hajóra, Turner megint megkérdezte:

-         De még is…Honnan ismered te Tia Dalmát?

-         Na jól van. Akkor elmondom. – Miss Hale mély lélegzetet vett, majd belefogott:

-         Tia Dalma a nagynéném. Tudod, a szüleim Port Royalba akartak költözni, ám ahonnan jöttek, hosszú volt az út. A nagynéném boszorkány. Méghozzá nem is akármilyen. Sellőt tud varázsolni bárkiből bármikor. Engem is így mentett meg. Az út felénél összeakadtunk A Bolygó Hollandival és magával, Davy Jones-szal. Ő mindenkit megölt, kivéve engem és Tiát. Ő mentett meg varázserejével. De aztán ahogy nőttem, már nem tudott kettőnkről gondoskodni, így beküldött az árvaházba.

-         Értem. Nem voltál mérges rá?

-         Kiskoromban mindig mondott nekem meséket Jack kapitányról, rólad, Elizabeth-ről és a legendás Davy Jones-ról. És ez feloldozta minden bűne alól. Imádtam ezeket a történteket. Mindig azzal húztam, meséljen még, hova kormányozza Mr. Sparrow a  Fekete Gyöngyöt. És tudod, ezért utáltam az árvaházat. Amikor odakerültem, tilos volt számra vennem a „kalóz” szót. Ettől függetlenül minden este gondoltam rájuk. És most itt vagyok. Hiszen minden megtörténhet. – Mary épp felállt mikor jött Elizabeth, és csak ennyit mondott:

-         A remény hal meg utoljára. – majd elment volna, de sarkán át odafordult Elizabeth-hez:

-         Elizabeth. Ha jól tudom, te voltál az utolsó, aki elhagyta a hajót.

-         Igen, így van. Miért?

-         Arra gondoltam egy kis időre átvehetnéd Mr.Gibbs-től a hajó irányítását, hogy elvezess a hajóroncshoz.

-         Igenis. – mondta, miközben szalutált. Mivel már nyár vége volt, elég jól fújt a szél. Ennek köszönhetően hamar odaértek a roncshoz. Közös erővel felhúzták a hajó kisebb részeit, így a lány nyugodtan kutathatott. Letérdelt és hevesen emelgette a hínárt, meg ami még ráragadt. Egyszer csak abbahagyta a keresgélést. Megtalálta. Amit Jack Sparrow kapitány akkor hagyott el, amikor a Kraken-nel szállt szembe. Az iránytű, ami nem észak felé mutat. Gyorsan felvette, visszament a hajóra, és még látta, ahogyan visszaeresztik a Gyöngy egy darabját. Azután megadta Mr.Gibbs-nek(aki időközben visszavette a kormányzást) a haladási irányt. Rögtön odament hozzá Will és azt kérdezte:

-         Honnan tudod így az irányt,amikor a tájoló nem is észak felé mutat?

-         De mi se észak felé megyünk. – mondta Mary, miközben megfogta a hajó egyig árbocát, pördult és hátranézett Willre, aki mellé csatlakozott Elizbaeth is.

-         Kalandkedvelő kislány.

-         Az. Csak tudnám, honnan ennyi önbizalma. – Már jó ideje hajóztak és minden egyes nap egyre szótlanabbá váltak a matrózok. Kevesebbet ittak, mert érezték, közelednek és nagyon észnél kell lenni. Mikor egy nap hajót pillantottak meg. Mary elővette a távcsövét és megállapította a hajónevét és kapitányát aki…… Norrington volt. A hajó pedig nem volt más, mint a Lopakodó. Ekkor egy ismerős arcot pillantott meg a hajón.

-         Tudtam! – mondta halkan. Ugyanis akit látott, az nem volt más, mint egy árvaházi ellensége. „A séta. Mikor én büntetésben voltam ellopta a levelemet és megadta Norringtonnak a lehetséges koordinátákat. Csak így kerülhettek elénk.” Ekkor ellensége egy intést tett. Marianne ismerte ezt a jelet. Ágyútüzet jelent. Ekkor elkiabálta magát:

-         Ágyúkat tölts! – majd sietős léptekkel ellenőrizte, teljesítik- e parancsát, mikor Elizabeth kezdett el utána loholni.

-         De hát ez Norrington! Port Royal parancsnoka! Nem tüzelhetünk rájuk!

-         Ha mi nem kezdjük el, ők teszik meg. – Erre csak nézett rá, majd eldördült az első ágyú. Norringtonéknak még gyakorolni kell a célzást, ennek köszönhetően az ágyú  másfél méterrel ment a golyó a hajó mellől. Mary a kormányhoz ment. Tudta, hogy kell lavírozni akát viharban, akár viadalban. Tia Dalmától ugyanis kapott egy kormánykereket születésnapjára. Tia ott mutatta meg a kormányzást. És Mary biztos forrásból tudta, Mr.Gibbs-nél nincs jobb ágyúkezelő. Ezért hát bízott Tia tanításában, és lement a kormányoshoz.

-         Mr.Gibbs! Kérem had vegyem át az irányítást a csata alatt. Önre az ágyúknál van szükség.

-         Igenis kapitány! – majd a lány rátette a kezét a kormányra, és pontosan úgy történt minden, ahogy arra számított. Ez előnyére vált, mert így számíthatott az ágyúkra. Először egy, majd még egy,és végül három telitalálatos dörrenést adtak be egymás után és szinte egy sem találta el azt a hajót, amin –jelenleg- Marianne Hale volt a kapitány. A hajót(amin Norrington utazott) elsüllyesztették. Végre zavartalanul hajózhattak tovább keletre, a Világ Végére. Ám a csata végén odajött a lányhoz és e dicsérő szavakkal illette meg:

-         Gratulálok hölgyem, egy profi sem lavírozhatott volna jobban.

-         Köszönöm. – mosolygott Mary. Hajóztak tovább, mindig egyre feszültebben, mikor egy kis szigethez értek.

-         Innen egyedül megyek tovább. – jelentette ki Marianne.

-         De hát…

-         Semmi de hát. Ha nem térnék vissza, az eskü szerint járjatok el. – Majd lemászott a hajólétrán, s nekivágott a végtelennek. Az iránytűjét kezében tartotta, az mutatta a helyes irányt. Kardját oldalára kötötte, hogy szükség esetén használhassa.
A hajón Elizabeth megkérdezte:

-         Mit jelent az, hogy az eskü szerint járjunk el?

-         Amelyik kalóz lemarad hát azz….

-         Ott marad. – Segítette ki Will. Eközben Hale kapitány elszántan haladt előre, kezében a tájolóval, oldalán a karddal és a Sparrow által küldött kulccsal. Hosszú órákat gyalogolva végül megpillantotta…A Bolygó Hollandit. Éppen kikötni látta. Gondolta, így könnyebb dolga lesz. Észrevétlenül meg is közelítette a hajót, ám ott egy őr állta útját. Feje a pöröly cápáéhoz hasonlított és már-már teste is ezt kezdte átvenni. A lány élesen gondolkozni kezdett, hogyan tudja kijátszani az őrt. És bámulat! Éppen elaludt. Mary várt néhány percet, hogy jól aludjon az őr, és ő kényelmesen bemehessen. De sejtette, Jack-et egy cellában őrzik, így nem nagyon tud kezdeni cellakulcs nélkül. „Csupa kulcsokból áll a világ.” Gondolta. És jogosan, mert őrizni is kellett egyet, meg el is csennie, hú. Nem olyan könnyű. Az őr oldalán viszont ott csillogott a nagy kulcs, ami a cellákat nyitotta. Túl kockázatos lett volna odamenni, és leakasztani. Hopp! De hisz neki van egy hosszú, katonai kardja. A markolata ugyan nem arany díszítésű, de most megteszi. Óvatosan emelte ki a hüvelyből,  és ügyesen játszadozva végül is ráakasztotta a kard végére, onnan kicsit lejjebb csúsztatta, és már kezében is tartotta a kulcscsomót. Belopózott, és látta a jó öreg Jack Sparrow-t. Az első ketrecben tartózkodott. A kulccsal kinyitotta az ajtót, és kiszöktette Jack-et. Mikor már éppen az ajtónál voltak, Jack elfelejtkezett az őrről és olyan hangosan nyújtózótt, hogy nyomban felébredtek.

-         Futás!!! – kiabálta. Futottak fáradhatatlanul, de ezúttal nem állt melléjük a szerencse. Elkapták őket. Egy ketrecbe zárták őket. Még ez a szerencse! Mert így a lány észrevehetett egy újabb kulcsot Jack derekán és eszébe jutottak nagynénje szavai:

„ A kulcs, ami Jones ládáját nyitja, mindig ott lóg a derekán, amióta összebalhézott velük, és sikerült megszereznie.”Ekkor  egy olyan pillantást vetett társára, mint aki teljesen megőrült. „ Hah, jó régen őrizheti a kulcsot, ha nem tudja, hogy ezzel ki lehet játszani Jones-t.” Az igazság az volt, hogy Jack Sparrow már öreg volt, bajszának egy része már fehérlett. Ekkor Mary odament és alulról nézte Jack-et, miközben azt mondta, mennyire szörnyű ilyen helyen bezárva lenni. És bevált a terve. Hiába volt már kicsit öreg, azért még mindig engedett a női csábításnak így lassan elkezdte a ketrec falához szorítani. Mikor már elég közel volt, a lány a derekához nyúlt és mivel már nem volt más kibúvó, hagyta és megcsókolta Jack-et. Ezután már a kulcsgyűjteményéhez rakta az újonnan szerzett kulcsot. Már három kulcsa volt. Büszke volt rá, különösen kettőre, mert ezekért keservesen megsínylett. Na jó, nem keservesen. És most már csak a holnapot kell megvárnia. Ugyanis minden csütörtökön Davy Jones egy kicsit meglátogatja őket. Akkor talán a kulccsal elengedi őket. Immár holnap volt. Jött is a Bolygó Hollandi kapitánya gúnyos mosollyal az arcán. De most Mary kapitány is mosolygott és meg is szólította:

-         Hé! Mennyit ér neked ez a kulcs? – majd felmutatta a ládakulcsot.

-         He-he! Okos trükk. Ez a kulcs…..talán.. hát, nem is tudom talán….

-         Elengedne érte? – Jones gondolkodás közben megnyalta szája szélét majd így felelt.

-         Elengedlek érte mindkettőtöket. De csak addig, amíg sikerül elszöknötök. Ha még egyszer elkaplak, már nincs menekvés.

-         Arany szíved van! Ööö… Itt a kulcs. – és ezzel elővette azt a kulcsot, amit még kardjával csent el az őrtől. Azzal kattant a zár és már kint is voltak. Megint csak rohantak, azt hitték talán így egy kis előnyre tettek szert. Mikor elfáradtak, Jack mesélni kezdett:

-         Hallott maga a Fekete Gyöngy átkáról?

-         Igen. Rengetegszer hallottam.

-         A „Barbossás” történetet?

-         Igen, igen, azt.

-         Nos, hát akkor elmondom az igazi átkot. A Gyöngy mindenkit hűen szolgál, ameddig akarja. De ennek természetesen feltétele van. Mindig új kaptányt kell találni. Vagy ha feloszlik, akkor a kapitánynak kell ezt a döntést meghoznia, és semmi nem befolyásolhatja. Különben nem érvényes.

-         És honnan tudod, ki a megfelelő kapitány? – most Jack nyúlt a lány derekához.

-         Aki megtalálja ennek a lakatját, azaz új kapitány.

-         Mit rejt a lakat mögötti dolog?

-         Azt, amire egész életében a kapitány a legjobban vágyik. – így ballagtak, majd már ott is voltak a többieknél. Akkora újongást még nem látott a világ. Ünnepeltek is. Volt rum, tánc, zene, minden…. Amikor egyszer csak Mary valami csillogó tárgyra lett figyelmes. Kiderült, hogy egy lakat volt. Érdekes módon ugyanolyan volt a mintája, mint ami a kulcsra volt vésve.

-         Jöjjön Jack, találtam valamit. – hívta a lány és Jack nyomban oda is szaladt.

-         Na, gyerünk! – noszogatta. A lány betette a kulcsot megfordította, de csak egy vaslánc maradt meg.

-         Erre vágytál te a legjobban?

-         Nem! – felelte a maga „Jack-es” módján. És ekkor hatalmas villámzás tört elő és ott állt előttük, gyönyörűen, fényesen, újon, a Fekete Gyöngy. Hátulról hatalmas üdvrivalgás hallatszott, ugyanis ők is felfigyeltek a hatalmas hullámzásra. Gyorsan mindent átpakoltak, és ott folytatták a mulatozást.
Néhány nap múlva Jack Sparrow kapitány eltávozott. És mikor Mary a sír mellett ment el, súlyos hibát vett észre. A sírra ugyanis ez volt felírva:

Jack Sparrow

Épp talált egy követ, és kijavította:

Captain
Jack Sparrow

Elégedetten bólintott, majd visszament a hajóra. Nem sokára beesteledett és csillagos lett az ég. Elővette tájolóját, majd csak nézte ahogyan csillog. Egyszer csak meglátta benne Jack arcképét. Tágra nyitotta szemét majd felnézett az égre, és ott éppen megcsillant egy csillag, pont az, amelyik Sparrow szemének egy formáját alkotta. Elmosolyodott, majd már szinte érezte hogy ott van valaki a háta mögött. Fejét oldalra fordította és hallotta, ahogyan a régi kapitány egyszerre mondja vele:

Igyunk cimboráim, yo ho!

*VÉGE*